A pszichoterápia elkezdése után elkezdtem beleásni magam az étkezéssel és diétázással kapcsolatos dolgokba. Azt már korábban említettem, hogy a kizáró diéták nekem nem működtek soha. Hús mellé nem akarok csak salátát enni, fehérkenyér helyett nem akarok (számomra) kartonpapír ízű barna, kenyérnek csúfolt valamiket enni. Ideig-óráig tudnám csinálni, de azt, hogy egész életemben így tegyek, kizártnak tartom. Márpedig ezúttal igazából nem diétázni akartam, hanem életmódot váltani, amit aztán hosszútávon is tudok tartani. 

Így olyan megoldást kellett keresnem, amiben nem mondok le semmiről, nem éhezek, mégis tudok fogyni mellette. Rátaláltam a tökéletes módszerre. Az elmúlt 20 év során rengeteg csodamódszert és szert kipróbáltam, de egyik sem volt ennyire eredményes, mint ez. Ez a blokk úgy hangzik, mint azok a tipikus oldalak, amik tukmálják az éppen aktuális csodaszernek beállított pirulákat - "Csak napi 1 kapszula és olvadnak rólad a kilók!!!!!" felkiáltással. NEM létezik ilyen csodaszer! Önmagában az Ozempic és társai sem azok, de erről majd egy későbbi bejegyzésben fogok írni bővebben.  

A megoldáshoz meg kellett értenem egy alapvető és nagyon egyszerű dolgot: ha több kalóriát viszek be a szervezetembe, mint amennyit elégetek, akkor hízni fogok. Kicsit leegyszerűsítve és eltúlozva a dolgot: nem számít, hogy a bevitt kalória miből származik; hízni lehet úgy is, hogy irdatlan mennyiségű salátát eszek, és fogyni lehet úgy is, hogy megfelelő kalória mennyiségű süteményen élek. Persze még egyszer hangsúlyozom, ezek túlzó példák, illetve nem veszik figyelembe a szénhidrát-, fehérje-, és zsírbevitel megfelelő arányát, glikémiás indexet, makrotápanyagokat. De szemléltetésnek jó, és alapvetően megmutatja a módszer lényegét: ha mértékletességet tartunk, nem kell kizárni semmi olyan ételt az étrendből, amit szeretünk! (Már ha egyéb betegségünk nincs, ami miatt specifikus diétát kell tartanunk). 

Nagyjából azt ehetek, amit akarok, nem kell salátával helyettesíteni semmit, amit szeretek? Tökéletes! Szóval mégjobban beleástam magam a témába. Okosórával és mérleggel megmértem a testösszetételemet, nagyjából passzoló eredményt adtak, így ez jó kiindulási pont volt. Az alkalmazás a megadott adatok alapján kiszámolta a napi alapanyagcsere értékemet. amit akkor is eléget a szervezetem, ha egész nap mozdulatlanul fekszem az ágyban. Ha ennél több kalóriát viszek be, hízni fogok, ha nagyjából ennyit, akkor stagnálni fog a súlyom, ha ennél kevesebbet, akkor pedig fogyni fogok. 

1 kg zsír kb. 7000 kcal, így ahhoz, hogy 1 kg-ot hízzak, ennyi plusz kalóriát kell bevinnem az alapanyagcsere értéken felül. 7000 kcal elég sok, csak, hogy kicsit keretezzük a dolgot:

• 1 tábla Milka csoki (100g) 552 kcal
• 1 zacskó chips (130g) 670 kcal

Ahhoz, hogy 1 kilót hízzak, csokiból több mint 12 táblát, chipsből több mint 10 zacskót kéne megennem az alapanyagcsere értéken felül! Szándékosan hozok ilyen példákat, mert nekem ezeken keresztül jött át igazán, hogy a kalóriadúsabb ételekről sem kell lemondanom, a kulcs a mértékletesség.

Természetesen fordítva is igaz: ahhoz, hogy 1 kg-ot fogyjak, 7000 kcal-nyi kalóriahiányt kell elérnem az alapanyagcsere értékhez képest. Fontos megjegyezni, és sokan elsiklanak a dolog felett: az alapanyagcsere érték a testsúllyal együtt folyamatosan változik, így ezt rendszeresen újra kell számolni. Ha a diéta elején meghatározott értéket követnénk végig, egy idő után megállna a fogyás, mivel a súlyvesztéssel együtt csökkenő alapanyagcsere érték egyre közelebb kerül, majd végül el is éri az egyébként kalóriadeficitnek gondolt bevitelünket. 

Fontos az is, hogy ezeket hosszabb időtávon, átlagban kell tartani. Napon belül értelemszerűen lehetetlen 7000 kcal-os hiányt elérni. Ez azért fontos, mert ha esetleg egy nap kicsit többet eszünk, mint az alapanyagcsere érték, akkor jöhet a bűntudat és a világvége-érzés: mindent elrontottunk. Pedig valójában semmi jelentősége nincs, így nem kell kétségbe esni sem! A lényeg, hogy hosszútávon, konzisztensen maradjuk kalóriahiányban. Én jelenleg 184 napja tartom is ezt a célt, egyszer sem léptem túl a csökkenő alapanyagcsere értékemet, aminek nagyon szép eredménye is lett - a részleteket majd egy külön bejegyzésben írom.  

Rögtön kerestem is egy alkalmazást, amiben naplózni tudom majd az étkezéseimet, kipróbáltam többet is, de nekem végül a Yazio felülete és funkciói tetszettek a legjobban. + az élethosszig tartó licensz akkor éppen akciós volt, úgyhogy elő is fizettem rá. Beruháztam egy konyhai mérlegre is, amivel mg-ra pontosan tudom mérni az elfogyasztott étel mennyiségét. 

Ekkortájt történtek a már részletezett kivizsgálások és a konzultáció az endokrinológussal, aki végül a laboreredményeim alapján javasolta és fel is írta az Ozempic-et. 

A következő bejegyzésben beadom az első szurit és belevágok a kalóriaszámolásba!

Azt a probléma tudatosulásáig is sejtettem, hogy nincs egészséges viszonyom az étellel. De ~20 éven keresztül úgy voltam vele, hogy ez csak átmeneti és ha akarnék, bármikor tudnék változtatni rajta. Persze kifogás mindig volt, hogy miért ne kezdjem el, ezért is húzódott végül több mint 20 évig. 

Az arconcsapás akkor jött, amikot kiakadt alattam egy 180 kg-ig, majd egy másik, 200 kg-ig mérő mérleg. Szembe kellett néznem azzal, hogy szakember segítsége nélkül nem fogom tudni megállítani a hízást. 

Első lépésként kerestem egy pszichoterapeutát és belekezdtem a kognitív terápiába. Mielőtt bármit is kezdtem volna diéta és gyógyszer vonalon, muszáj volt átformálni az evéssel kapcsolatos hozzáállásomat, valamint leszokni az étellel való jutalmazásról. A terápia során viszonylag hamar azonosítottuk azokat a múltbéli eseményeket és szokásokat, amik közrejátszottak a kényszerevés kialakulásában. A mindennapos gyakorlatoknak köszönhetően egyre inkább felismertem, hogy mikor és mit hibázok, ezeket a történéseket a terápiás alkalmak alatt kielemeztük, elmélkedtünk arról, hogy ilyen helyzetben hogyan reagálhatnék máshogy. Végül a felismerés és az aktuális szituáció átértékelése beépült a napi rutinomba. Más is változott: a korábbi fogyási kísérleteim alatt nagyrészt hiányzó motiváció. Ezúttal olyan zsigeri motivációt éreztem a fogyással kapcsolatban, amilyet eddigi életem során nagyon kevés dologgal kapcsolatban. Ebben hatalmas szerepe volt a pszichoterápiának is. Előtte is volt motivációm, de a terápia rátett még egy jó nagy lapáttal, illetve terápia nélkül valószínű még mindig ugyanazokat a hibás sémákat követném az étkezéssel kapcsolatban, amik ide juttattak - és amiket szimplán elhatározással nem lehet legyőzni.

Sokan még ma is megbélyegzik a pszichoterápiára járó embereket, emiatt sok olyan ember, akinek egyébként szüksége lenne rá, nem mer elmenni szakemberhez. Persze más gátló tényezők is vannak, szakemberhiány, anyagi vonzat, de ha ezeket kivesszük az egyenletből és valaki úgy érzi, hogy szüksége lenne bármilyen probléma miatt pszichológusra, illetve meg is lenne a lehetősége rá, mindenképp ajánlom, hogy lépje meg. 

Több mint 9 hónapja járok hetente terápiára, mert bár az evéssel kapcsolatos konkrét sémákon sikerült javítanom, az ezeket kiváltó, mélyebben gyökerező problémák gyógyítása lassabb folyamat. Kicsit olyan ez, mint egy tüneti kezelés: a legégetőbb dolgokat tünetileg kezeltük, így el tudtam indulni a fogyás útján, azonban ahhoz, hogy a tüneteket kiváltó okokat megszüntessük, van még munka bőven. De jó úton járok a cél felé, mentálisan és testsúlyt tekintve is. Hálás vagyok a pszichológusomnak, hogy elkísér ezen az úton, és közben dühös magamra, hogy miért nem kértem hamarabb segítséget. 

A következő bejegyzésemben arról fogok írni, hogy hogyan formáltam át az étkezési szokásaimat, milyen módszereket követek 8 hónapja. 

Előző bejegyzéseimben röviden írtam arról, hogy miért indítottam el ezt a blogot, a súlyom alakulásáról főleg az elmúlt 20 évre fókuszálva, illetve, hogy mi miatt lettem 32 éves koromra több mint 204 kiló. 

Ebben a bejegyzésben az extrém túlsúly miatti mindennapos pszichés nehézségekről szeretnék írni, ahogyan én éltem meg őket. Elképesztő, hogy mennyire tud minket uralni az agyunk, holott épp azt hisszük, mi vagyunk az irányítók. Az alábbi meggyőződéseim többségéről kiderült, hogy hamisak. Csak az agyam és a saját magamról alkotott torz önképem játszadozott velem.

Már gimnázium alatt is túlysúlyos voltam, bár arányosítva korántsem olyan mértékben, mint a csúcson. Szerencsém volt, olyan környezetben voltam, ahol nem bántottak az iskolatársak a súlyom miatt. Elfogadtak úgy, ahogy voltam. Kifejezetten nagy baráti köröm volt, általában szerettem a társaság központjában lenni. De ez csak kompenzálás volt a részemről. Annak ellenére, hogy a barátaim elfogadtak, nem csúfoltak, a maszkom mögött nagyon alacsony önértékelés bújt meg a testem miatt. Érdekes módon egyébként az akkori képeket visszanézve úgy gondolom, hogy torzítottan láttam magam, nem érdemeltem meg azt a gyűlöletet, amit magamtól kaptam. Igen, volt rajtam felesleg, de ahogy akkor láttam magam, ha tükörbe néztem, az köszönőviszonyban sem volt a valós képhez képest. 

De persze az évek során sikerült meggyőznöm magam arról, hogy a társaimhoz képest kevesebbet érek, főleg attól az időszaktól kezdve, amikor elkdeztünk kacérkodni a másik nemmel. 1-2 sikertelen kísérlet után 24 éves koromig nem is nagyon próbálkoztam a hódítással, egyszerűen elkönyveltem magamban, hogy így úgyse kellenék egy lánynak sem. A barátaim sorra számoltak be a kalandjaikról, ez mégjobban felerősítette bennem, hogy nincs értelme próbálkoznom. Ekkortól mélyült el igazán az is, hogy másokhoz hasonlítom magam és a saját eredményeimet, pozitív tulajdonságaimat nem veszem észre, vagy ha mégis, azonnal, automatikusan, ellentmondást nem tűrve leértékelem. 

Az öltözködés mindig kihívás volt, gimnázium végefelé már bármelyik boltba mentem be, nem nagyon találtam magamra való méretet. Olykor-olykor a C&A-ban voltak nagyméretű ruhák, 3XL-től 6XL-ig, de akkortájt még nagyon ritka volt az ilyen nagy méret. 

Akárhova mentem, úgy éreztem, az összes ember engem néz és kigúnyol a hátam mögött. Pedig egyébként a valóságban a súlyom miatt egész életemben talán kétszer vagy háromszor kaptam rosszindulatú megjegyzést ismeretlenektől. Már eleve azért, mert ismeretlenek, egyáltalán nem kellett volna, hogy érdekeljen, de az a néhány eset elég volt ahhoz, hogy onnantól kezdve kiprojektáljam mindenkire, aki szembejön velem. 

Egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy akármit csináltam, mindenhol és minden helyzetben ezen a szűrőn át láttam a valóságot, aminek köszönhetően szépen spiráloztam egyre mélyebbre. A súlyom pedig egyre magasabbra. 

Néhány szégyen-bonbon még, amiket nem érdemes túlságosan kifejteni, de naponta mentek végtelenített loop-ban:
- ha valahol le kell ülni, első gondolat az, hogy elbír-e a szék
- tükrök, tükröződő felületek ősellenségek
- strand? köszi, nem
- repülőn dupla hely vásárlás, a saját és az utastársak kényelme érdekében
- folyamatos izzadás
- szégyenérzet, miközben a mekiben várom a kaját, hogy elkészüljön
- alvási apnoé
- folyamatos pólóigazgatás, ne lógjon ki a hasam

Mivel kárpótoltam magam? Természetesen étellel. 

Ezeket nem azért írom le, mert sajnálatot vagy ducisimogatást várok. Azért írom le, mert sok emberben él egy olyan kép a kövérekkel szemben, hogy szimplán csak akareterő kérdése és változtatni tudnak. Meggyőződésem, hogy a kövér emberek jelentős része szenved valamilyen mentális problémától, ami könnyen előidézheti azt az ördögi kört, amibe én is kerültem. (Ide természetesen nem számítva azokat, akiknek kizárólag valamilyen hormonális vagy szervi eredetű elváltozás áll a túlsúly hátterében). Ezen pedig csak szakember tud hosszútávon segíteni. Az egyik TV csatornán fut(ott) egy műsor: Élet 250 kiló felett. Minden epizód elején bemondják, hogy a statisztikák szerint a hosszútávú siker esélye kevesebb mint 5%. Ha a pszichológiai résszel nem foglalkozunk, nem tudunk tartós változást elérni. 

Ép testben ép lélek, de az ép testhez az ép lélek az első lépcsőfök. A következő bejegyzésben erről fogok írni. 

A kérdésre a válasz egyszerű: zabáltam és alig mozogtam. 

Fontosnak tartom ezt a részét is részletezni a dolognak, mert így árnyaltabban lehet majd összehasonlítani a folyamatot a kezdeti és az azt megelőző szokásaimmal, mintha önmagában csak a súlyt néznénk. 

Ahogy az első bejegyzésemben említettem, 10 éves koromban volt egy családi tragédia, azután kezdtem el hízni. Az étellel jutalmaztam, nyugtattam, motiváltam magam. Ez sajnos a saját farkába harapó kígyó esetévé nőtte ki magát: mivel étellel szereztem magamnak örömet, ezért elkezdtem hízni, ami miatt rosszul éreztem magam, így megint kellett egy kis "vidámság". Ördögi kör, amiből rettentő nehéz volt kitörni. 

Ahogy visszaemlékszem, ettől az időszaktól kezdve sokszor volt olyan nap, amikor az lebegett a szemem előtt, hogy csak legyen vége ennek a napnak, vacsorára eszek majd valami jó kaját. Persze a jó kaját esetemben nem úgy kell érteni, hogy egészséges, hanem gyorsétel, pizza, péktermékek, chips, sütemények.

Egyébként az általánosságban elmondható, hogy nem ettem sokat. Tehát klasszikus értelemben falási rohamaim nem voltak, nem ettem irreális mennyiségű ételt. 
A probléma az volt inkább, hogy amit ettem, az rettentő kalóriadús volt, illetve általában napközben nem ettem semmit, majd vacsorára hazafelé vettem ezt-azt, este 6-7-8 óra körül letudtam a napi evést. Ahogy mondtam, sokszor ez volt a 'jutalom' a nap teljesítéséért. 

Diétával többször is próbálkoztam, ezek között volt a már részletezett Turbó Diéta, aztán szétválasztó diéta, Norbi update, Béres Alexandra, sok zöldség, semmi kenyér. Minden diétánál volt valami, ami miatt végül bukás lett a dologból. 

A Turbó Diétát viseltem talán a legkönnyebben, pedig ott tényleg nem ettem mást 2 hétig, csak a terméket. Az összes többinél egyszerűen nem tudtam betartani a kizárt ételek listáját. A zöldségeket utáltam (ez a mai napig így van egyébként), a kenyeret imádom. Ezek az "Ezt szabad de azt nem" típusú diéták nálam egyszerűen nem működnek, nem tudom tartani őket. Emiatt választottam anno a Turbó Ditétát, mert úgy voltam vele, hogy ha ki kell zárni valamit, akkor az a valami legyen inkább minden. Na meg a helyettesítő termékek, pl. teljes kiörlésű lisztek, pékáruk számomra kartonpapírral érnek fel, borzasztóak. Ráadásul kcal értékben abszolút nem jobbak, sőt. Minden tiszteletem azoké, akik huzamosabb ideig tudják ezeket enni. De persze ízlések és pofonok. 

Cukros üdítőket se ittam egyébként, ha ittam is üdítőt, az zero volt. Csokiért se vagyok oda. Persze az étrendem a cukros üdítők és csokik nélkül is katasztrofális volt. Amióta odafigyelek az étkezésemre (hogy ez mit is jelent pontosan, azt egy későbbi bejegyzésben kifejtem majd), azóta döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mennyire alattomosan, észrevétlenül tud hízni az ember. Ez nem mentegetőzés ám! Nem tagadom a felelősségemet egyáltalán. De nekem nagy felismerés volt idén, hogy egy kis odafigyeléssel mekkora változás érhető el. 

A mozgásról röviden: 
alig mozogtam, eleinte azért, mert csak nem szerettem. Focit utálom, meg úgy nagyjából az összes csapatjátékot, úszni és teniszezni szerettem, de azt csak hébe-hóba csináltam. Nyaranta minden nap bringáztam, de az kevés volt ahhoz, hogy ellensúlyozza a rossz étkezési szokásokat. 

Mentális gondok: 
Depresszió, alacsony önértékelés, szorongás, szociális fóbia. Kijutott a 'jóból' bőven. Sajnos ezeket a folyamatos hízásom egyre inkább felerősítette. Minél kövérebb voltam, annál inkább szorongtam, nem akartam kimenni az utcára sem, szociális interakció közel 0, ezek pedig jó táptalaj voltak a depressziónak. Szedtem gyógyszereket (SSRI, szorongásoldó), de terápia nélkül ezek nem sokat használtak. 

Összességében ezek a tényezők vezettek oda, hogy 32 évesen több mint 204 kiló voltam. 

Felmerülhet a kérdés, hogy senki nem próbált segíteni, vagy jelezni, hogy nagyon rossz irányba megyek? 
De, persze. Anyukám, 1-2 barát, párom próbált terelgetni és ösztönözni, hogy fogyjak. De sajnos nagyon makacs és önfejű vagyok. Amiről nem vagyok meggyőződve, arról senki nem is tud meggyőzni. Amit viszont elhatározok, azt ha törik, ha szakad végigviszem. Hálás vagyok, hogy ez az elhatározás megszületett végre bennem idén februárban. 

Folyt. köv...

Szóval az előző posztban ott hagytam abba, hogy 8 év után vettem egy 180 kg-ig mérő mérleget, ami kiakadt alattam, majd egy másikat, ami 200 kg-ig mért és ami szintén kiakadt. 

Itt azért már kezdtem felismerni a helyzet súlyosságát. Elsöprő erejű szégyenérzet, düh volt bennem, amiért idáig hagytam fajulni a dolgokat. Elhatároztam, hogy itt elég és mindent meg fogok tenni azért, hogy a súlyom nagy részét leadjam. Kértem hát időpontot a háziorvosomnál, gondoltam, kezdjünk egy kivizsgálással. És rendeltem egy harmadik mérleget, 250 kg mérési tartománnyal.

Ezzel már megtudtam az éveken át rettegett számot: 

2024 február, 204,6 kg. 

Közben eljutottam a háziorvoshoz is, aki elküldött vér- és vizeletlaborra. Az eredmények a súlyomhoz képest nem voltak rosszak. Koleszterinszint persze magas, amire kaptam gyógyszert. Diabétesz nincs. Ellenben a marker épp határon volt a normál és a prediabétesz között. Emiatt, valamint a súlyom és a magas vérnyomás miatt az orvos felajánlotta, hogy konzultáljak egy endokrinológussal és ha ő is úgy látja, elkezdhetem a szemaglutid kezelést.

Itt egy kis kitérő: nem Magyarországon élek, nem vagyok tisztában a magyarországi kritériumokkal. Itt, ahol élek, BMI > 30, prediabétesz + kísérő társbetegség megléte esetén már felírják a gyógyszert, de saját költségre. Az állami rendszer csak a diabétesz betegeknek ad támogatást a gyógyszer árára. Ezt csak azért jegyzem meg, mert tudom, hogy sokan próbálják Magyarországon (is) kihasználni a lehetőséget, ami miatt diabétesszel kezelt betegeknek nem jut(ott) a gyógyszerből. Nekem az itteni előírásoknak és indikációknak megfelelően lett felírva a gyógyszer!

Akkor még nem mondott túl sokat az, hogy szemaglutid, meg ozempic. Hébe-hóba szembejött velem egy cikk, ami arról írt, hogy TikTokon meg Instagramon nagyot fut a dolog, meg hiány van a gyógyszerből, amióta hollywoody sztárok és követőik megrohamozták a gyógyszertárakat, hogy jellemzően XS méretről 3 kilót leadva XXXS méretre fogyjanak. Röhej az egész, ez talán később majd egy önálló posztot is megérhet. Lényeg az, hogy nem nagyon tudtam, mi is ez az egész, nem is érdekelt annyira. Pláne mikor utánanéztem az árának: támogatás nélkül a 4 heti adag ~65 ezer forintnak megfelelő euróba kerül. 

Az endokrinólógussal való konzultáció után úgy döntöttem, belevágok. Megkaptam a receptet, kezdésként 0,25 mg/hét. A kiváltás előtt azért beleástam magam a témába, fórumokat, redditet, youtubeot, TikTokot bújtam és kerestem a beszámolókat. Vegyes kép kezdett kialakulni bennem. Elsörpő többségben olyan emberek beszámolóit láttam, akiket az imént is említettem: max 10-15 kiló felesleg, diabétesz/prediabétesz nincs, de használja a gyógyszert, mert anélkül nem megy neki. Elvétve találkoztam csak olyannal, aki jelentős túlsúllyal és egyéb indikációs kritériumokkal használta a gyógyszert. Félreértés ne essék, nem sajnálom tőlük. De az a hisztéria, ami világszerte kialakult, irreális és teljesen téboly. De ezt majd tényleg egy külön bejegyzésben, valamikor...

 A tapasztalatok súlytól függetlenül vegyesek voltak; volt akinek nagyon hatásos volt, volt akinek csak egy kicsit, és olyan is, akinek egyáltalán nem használt, sőt, még hízott is a gyógyszer mellett. Később kiderült, hogy a szűkebb családi körben is van olyan, aki használja, ő sem fogyott semmit, hanem tovább hízott. Aztán a tágabb baráti körben is van egy használó, ő az első 1-2 hétben fogyott, de utána megállt a súlyvesztés. Összességében többen voltak azok, akiknek egyáltalán nem, vagy csak alig használt a fogyásban. 

Ettől függetlenül úgy voltam vele, hogy kipróbálom, ha nem használ, akkor abbahagyom az első hónap után. Irány a gyógyszertár, fizetés és pár perc múlva már itthon szemesztem a konyhaasztalon fekvő dobozzal. 

Zárásként iderakok egy diagramot a súlyom alakulásáról. Vannak benne elég nagy szünetek, először ~2 év, majd több mint 8, de ami adatom volt, azt beírtam. 
Innen folytatom. 

Valószínű nagyjából senki nem fog rátalálni a blogomra, de ha mégis, akkor üdvözöllek!

Ezen a blogon a saját tapasztalataimat fogom megosztani a gyógyszeresen támogatott fogyás sztorimról. Még mielőtt belekezdenék, fontos hangsúlyoznom, hogy én személyesen, vagy a blogon található bármilyen tartalom nem arra irányul, hogy valakit bíztasson, vagy épp eltántorítson a gyógyszer szedésére/től! Semmilyen anyagi hasznom nincs az egészből, még reklámokat sem helyezek el a blogon (amik láthatóak, azok a blog.hu reklámai, amire nekem nincs hatásom és nincs belőle részesedésem). 

Továbbá, mivel gyógyszeres kezelésről van szó, fontos kiemelnem azt is, hogy a blogon található tartalom csupán személyes tapasztalatok megosztása, az nem minősül egészségügyi ajánlásnak, nem helyettesít semmilyen, orvossal való konzultációt. 

Ezeket letudván, bele is kezdek. 

Miért írom ezt a blogot?
Az utóbbi 1-2 évben nagyot mentek ezek a gyógyszerek a közösségi médiában. Egyesek úgy tekintenek rá, mint valami varázsszerre, amit elég hetente egyszer bedöfni és olvadnak a kilók, mindenféle erőfeszítés nélkül. Mások teljesen ördögtől valónak tartják, a lehetséges mellékhatások miatt. Ahogy az lenni szokott, a dolog nem ennyire fekete-fehér, az igazság valahol a középúton van. Szeretném megmutatni, hogy az én tapasztalataim alapján milyen is ez a bizonyos középút. 

Ki vagyok én?
Egy kövér, 32 éves férfi, akinek egész életében gondjai voltak a súlyával. Kisgyerekként még soványka voltam, aztán történt egy családi tragédia, onnantól kezdtem el igazán hízni. Mozogni sosem szerettem igazán, bringázást és alkalmankénti teniszezést leszámítva.

Gimnázium végén már 130 kg körül voltam. Érettségi után az egyetemen nem nagyon találtam a helyemet, magányosnak, kirekesztettnek éreztem magam. Így megint csak az evéssel kompenzáltam, de ennek ellenére is depresszió illetve szociális szorongás és fóbia jelentkezett.

20 évesen már 166 kg voltam. Ekkor kezdtem bele az első komolyabb súlycsökkentésbe, 7 hónap alatt 19,2 kg-ot fogytam. Abban az időben a Turbó Diéta fehérjeporait használtam. Intenzív kúrát csináltam, ami azt jelenti, hogy 2 héten keresztül semmi szilárd étel, csak a megfelelően kiszámított fehérjepor napi 4-5 adagra elosztva. Az ilyen 2 hetes etapok után 1-2 hónap pihenő, aztán ismétlés. Vészesnek hangzik, de abszolút vállalható volt. Éhes egyáltalán nem voltam, elvileg ezek a porok minden fontos tápanyagot tartalmaznak megfelelő arányban. De a szilárd étel nagyon hiányzott azért pszichésen. 7 hónap után 146,8 kg-nál álltam meg. 

A depresszió és a szorongás nem javult, sőt. Egyre mélyebbre mentem, így az átmeneti (és bőven nem elegendő) súlycsökkenés után ismét híztam. 24 évesen 169,7 kg voltam. Ekkor megint elkezdtem a Turbó Diétát, de 1 hét után befejeztem, nem volt akaraterőm. 4,9 kg fogyás után ezúttal 164,8 kg-nál álltam meg. 

És még itt sem értük el a csúcsra sajnos. 
Az elmúlt 8 évben nem nagyon foglalkoztam semmilyen szinten a súlyommal. Nem figyeltem oda az étkezésemre, nem mozogtam, irodai munkát végeztem, autóval jártam mindenhova. Ennek meg is lett az eredménye. Mérlegre állni nem mertem, féltem a számtól, ami megjelenne. De végül 2024 januárjában elhatároztam, hogy szembenézek a démonommal, és vettem egy mérleget. Amikor ráálltam, dühös lettem; no nem azért, mert olyan szám jelent meg rajta, ami nem tetszett, hanem azért, mert Errror-t írt ki. Gondoltam magamban, vihetem vissza kicserélni, mert hibás. Aztán később egy ismerősöm is ráállt, neki működött. Jött is a felismerés: valószínű annyira nehéz vagyok, hogy kiesek a mérési tartományából, ami 180 kg volt. Vettem hát egy másikat, ami 200 kg-ig mért, gondoltam, annál több azért nem lehet a súlyom. Spoiler: de. 

Folyt. köv...