Előző bejegyzéseimben röviden írtam arról, hogy miért indítottam el ezt a blogot, a súlyom alakulásáról főleg az elmúlt 20 évre fókuszálva, illetve, hogy mi miatt lettem 32 éves koromra több mint 204 kiló. 

Ebben a bejegyzésben az extrém túlsúly miatti mindennapos pszichés nehézségekről szeretnék írni, ahogyan én éltem meg őket. Elképesztő, hogy mennyire tud minket uralni az agyunk, holott épp azt hisszük, mi vagyunk az irányítók. Az alábbi meggyőződéseim többségéről kiderült, hogy hamisak. Csak az agyam és a saját magamról alkotott torz önképem játszadozott velem.

Már gimnázium alatt is túlysúlyos voltam, bár arányosítva korántsem olyan mértékben, mint a csúcson. Szerencsém volt, olyan környezetben voltam, ahol nem bántottak az iskolatársak a súlyom miatt. Elfogadtak úgy, ahogy voltam. Kifejezetten nagy baráti köröm volt, általában szerettem a társaság központjában lenni. De ez csak kompenzálás volt a részemről. Annak ellenére, hogy a barátaim elfogadtak, nem csúfoltak, a maszkom mögött nagyon alacsony önértékelés bújt meg a testem miatt. Érdekes módon egyébként az akkori képeket visszanézve úgy gondolom, hogy torzítottan láttam magam, nem érdemeltem meg azt a gyűlöletet, amit magamtól kaptam. Igen, volt rajtam felesleg, de ahogy akkor láttam magam, ha tükörbe néztem, az köszönőviszonyban sem volt a valós képhez képest. 

De persze az évek során sikerült meggyőznöm magam arról, hogy a társaimhoz képest kevesebbet érek, főleg attól az időszaktól kezdve, amikor elkdeztünk kacérkodni a másik nemmel. 1-2 sikertelen kísérlet után 24 éves koromig nem is nagyon próbálkoztam a hódítással, egyszerűen elkönyveltem magamban, hogy így úgyse kellenék egy lánynak sem. A barátaim sorra számoltak be a kalandjaikról, ez mégjobban felerősítette bennem, hogy nincs értelme próbálkoznom. Ekkortól mélyült el igazán az is, hogy másokhoz hasonlítom magam és a saját eredményeimet, pozitív tulajdonságaimat nem veszem észre, vagy ha mégis, azonnal, automatikusan, ellentmondást nem tűrve leértékelem. 

Az öltözködés mindig kihívás volt, gimnázium végefelé már bármelyik boltba mentem be, nem nagyon találtam magamra való méretet. Olykor-olykor a C&A-ban voltak nagyméretű ruhák, 3XL-től 6XL-ig, de akkortájt még nagyon ritka volt az ilyen nagy méret. 

Akárhova mentem, úgy éreztem, az összes ember engem néz és kigúnyol a hátam mögött. Pedig egyébként a valóságban a súlyom miatt egész életemben talán kétszer vagy háromszor kaptam rosszindulatú megjegyzést ismeretlenektől. Már eleve azért, mert ismeretlenek, egyáltalán nem kellett volna, hogy érdekeljen, de az a néhány eset elég volt ahhoz, hogy onnantól kezdve kiprojektáljam mindenkire, aki szembejön velem. 

Egy idő után eljutottam arra a pontra, hogy akármit csináltam, mindenhol és minden helyzetben ezen a szűrőn át láttam a valóságot, aminek köszönhetően szépen spiráloztam egyre mélyebbre. A súlyom pedig egyre magasabbra. 

Néhány szégyen-bonbon még, amiket nem érdemes túlságosan kifejteni, de naponta mentek végtelenített loop-ban:
- ha valahol le kell ülni, első gondolat az, hogy elbír-e a szék
- tükrök, tükröződő felületek ősellenségek
- strand? köszi, nem
- repülőn dupla hely vásárlás, a saját és az utastársak kényelme érdekében
- folyamatos izzadás
- szégyenérzet, miközben a mekiben várom a kaját, hogy elkészüljön
- alvási apnoé
- folyamatos pólóigazgatás, ne lógjon ki a hasam

Mivel kárpótoltam magam? Természetesen étellel. 

Ezeket nem azért írom le, mert sajnálatot vagy ducisimogatást várok. Azért írom le, mert sok emberben él egy olyan kép a kövérekkel szemben, hogy szimplán csak akareterő kérdése és változtatni tudnak. Meggyőződésem, hogy a kövér emberek jelentős része szenved valamilyen mentális problémától, ami könnyen előidézheti azt az ördögi kört, amibe én is kerültem. (Ide természetesen nem számítva azokat, akiknek kizárólag valamilyen hormonális vagy szervi eredetű elváltozás áll a túlsúly hátterében). Ezen pedig csak szakember tud hosszútávon segíteni. Az egyik TV csatornán fut(ott) egy műsor: Élet 250 kiló felett. Minden epizód elején bemondják, hogy a statisztikák szerint a hosszútávú siker esélye kevesebb mint 5%. Ha a pszichológiai résszel nem foglalkozunk, nem tudunk tartós változást elérni. 

Ép testben ép lélek, de az ép testhez az ép lélek az első lépcsőfök. A következő bejegyzésben erről fogok írni.